Jelenlegi szövegméret: 100%

Mozgássérülés - Szubjektív

„Senki sem hibátlan, s így senki nem mondhatja el magáról (ha őszinte), hogy a normális, egészséges emberek közé tartozik. Ismerek gyönyörű, okos, csinos nőt, akit mindenki megbámul és irigyel, de kevesen tudják róla, hogy évek óta a bulimia rettenetével küzd. Vagy jóképű, sikeres ügyvédet, csodás feleséggel, két gyermekkel (minta család), aki közel áll az idegösszeroppanáshoz, eltitkolt homoszexualitása miatt. És találkoztam már nemzetközi hírű művésszel, a pódiumok imádott sztárjával, aki két kínkeserves fellépés között a testében fel felbukkanó rák iszonyatát próbálja legyőzni.

A sérült gyermekbe mégis a kezdetektől fogva igyekszünk belenevelni, hogy ő más, kevesebbet érő, hátrányos helyzetű. van, aki ezt természetes gonoszságból, ostobaságból teszi, s van, aki hiszi, hogy ezzel felkészíti a kis szerencsétlent a jövő megpróbáltatásaira.

Ha a sérült gyermekeket következetesen arra nevelnénk, hogy ők valóban mások, csakhogy nem negatív, hanem kifejezetten pozitív értelemben... Ha elhitetnénk velük, hogy, kiválasztottak, akik ugyan fizikailag eltérő teljesítményre képesek, de éppen ezért szellemük, lelkük, érzékenységük többre hivatottá teszi őket... Ha nem sajnálnánk olyan rettenetesen őket és magunkat... Akkor bizony egyetlen nyomorékkal sem találkoznánk a következő nemzedékben! Volnának sérültek, bicebócák, így vagy úgy fizikailag mások, de eltűnnének az életünkből a szánalmas, rokkant, fogyatékos embe- rek. Nem volna ez mindenkinek jobb?

Miként egy német orvos páros könyvében olvashatjuk: Kezdetben a gyermek nem érzi, hogy őt szánni kell, hiszen fogyatékosan született, s másféle állapotot nem ismer. Azonban - különösen az értelmesek - hamar átveszik a felnőtt ítéletét és így beszélnek magukról. Hiszen én beteg vagyok, és ezt nem tudom megcsinálni, nekem ezt nem kell tudnom csinálni, segíts csak nekem, csináld te.”

(Dr. Brigitte Schwarzbach-Ursula Walter: Mozgássérült gyermek a családban. Medicina Könyvkiadó, 1987. Fordította: Dr. György Ilona.)


Giuseppe Pontiggia: Kétszer születni (részlet):

„Ma is emlékszem arra a professzorra, aki az íróasztala mögött ülve, három hónappal a szülés

után elmondta nekünk az igazságot, vagy legalábbis azt, amit annak gondolt. A félhomályos rendelő tele volt szorongásunkkal, és ő sokáig töprengett, mielőtt válaszolt volna. Nem fordult segítségért a varázsgömbhöz. Tapasztaltabb orvos és jobb emberismerő volt számos kollégájánál, a szemünkbe nézett és nyugodt, határozott hangon közölte:

- Nem tudom megmondani, hogy mi lesz a gyerekükből. Csupán néhány ésszerű hipotézist vázolok fel. Vegyük a legoptimistábbat. Az agysérülés, amelyet a fogó és a szülés alatti oxigénhiány okozott, felszívódik. Nem marad észrevehető nyoma. Csak jelentéktelen zavarok mutatkoznak. Nem ez a legvalószínűbb feltevés. Lássuk a középső eshetőséget. Az agy sérülései, ha nem is mélyen, de érintik a motorikus és nyelvi központokat. A gyerek későn kezd beszélni, vagyis amikor egyik átlagos hároméves társa, mondjuk, ezer szót használ, ő legfeljebb százat fog. A járása hibás lesz, a kézügyessége tökéletlen. Ugyanakkor értelmes lesz, és ha bizonyos területeken éretlennek mutatkozik is, az csupán hiányos tapasztalatainak következménye. Térjünk a legrosszabb lehetőségre. Az EEG még túl korai ahhoz, hogy hiteles képet adjon a sérülések valódi komolyságáról. A mozgási és értelmi képességekben okozott elváltozások súlyosabbak annál, mint amitől tartottunk. Nem ezt tartom a legvalószínűbbnek. Persze, lehet, hogy tévedek. Mindenesetre önöknek napról napra kell élniük, nem szabad, hogy a jövő megszállottjai legyenek. Kemény dolog ez, de nem fogják megbánni. A javukra fog válni. Ezek a gyerekek kétszer születnek. Egy olyan világban kell megtanulniuk mozogni, amelyet az első születés alaposan megnehezített számukra. A második születésük önöktől függ, at tól, hogy mit adnak nekik. Kétszer születnek, és nehezebb utat kell bejárniuk. De ha végigmennek rajta, önök is újjászületnek. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ez minden, amit mondhatok.”

(Fordította: Zöldi Mihály. Athenaeum Kiadó, 2002.)


„Sérültnek születni - ennél kiszolgáltatottabb helyzetet elképzelni sem lehet. A csecsemő nem kérte a létét, csupán elfogadhatja azt. Mi több, még a lét elfogadásának, vagy megtagadásának, eldobásának lehetősége sincs a birtokában! Ha a felsőbb hatalmak" úgy döntenek, hogy túléli a gyermekkorát, akkor bizony túl- tehát át kell élnie; életét eldobni csak a valamelyest felnőtt ember képes.

S hogy milyen minőségű az a gyermekkor, aföllött sincs hatalma. Döntenek róla a szülei, az orvosok, országának kormánya, annak egészségügyi rendszere, a kórházak és csecsemőotthonok személyzete; sorsába még a kórtermek kövét hypós vízzel maszatoló takarítónőnek is több a beleszólá sa, mint neki magának. Ha vállalja őt a családja, legalább emberek között nőhet fel: gyűlölt mostohaként, rejtegetett szégyenként, vagy édes teherként, megbecsült és szeretett feladatként. Ha nem, akkor magába darálja társadalmunk szociális gon- doskodása (őszintébben: gondatlansága!), a bárgyú és embertelen intézeti hierarchia. Abból azután vagy sikerül önerőből, és számos önzetlenül segítő, szerencsésen (élet)útjába akadó ember támogatásával kitörnie - vagy szociális otthonnak szópúderezett elfekvőben végzi, szakavatott plafonbámulóként.”

(Részlet: BÖSZÖRMÉNYI GYULA: FIÓKSZAVAK)


„Gyuri hatévesen igen keveset értett még a világból. A felnőttek ugyanis végtelenül bonyolult

mondatokban, idegen szavak tömegével fejezték ki magukat, mikor egymással beszéltek - róla. Inkább csak gesztusaik, arcvonásaik, tekintetük nyújtott számára információkat; azokat valahogy értette, anélkül, hogy tanulnia kellett volna. Gyuri tehát apró indulat-cserepekóől rakosgatta össze a világ őt ábrázoló képét, annak tényeit, igazságait.

Annyit már ki tudott venni a zavaros puzzle-ból, hogy ő nem átlagos, nem normális gyerek. "Másságának" lényege hogy nem tud járni; lábai valamiért - a felnőttek magyarázatként teljesen értelmetlen szavakat mondtak egymásnak – képtelenek mozdulni, hordozni a súlyát. Gyuri sokáig úgy érezte, nincs ebben semmi furcsa. Vannak gyerekek, akiknek szalmasárga a hajuk, másoknak be nem áll a szájuk, vagy épp félősek sírósak. Megint mások valahol elveszítették egyik szülőjüket, sőt, hallott olyanokról is, akik teljesen árvák! - ő meg nem Lud járni. És akkor mi van? Gyuri tapasztalatai szerint a világ lényege és legizgalmasabb tulajdonsága éppen a változatosság, a sokféleség; tehát az ő járásképtelensége teljesen normális - egy szín a palettán.

Mégis... Apa és anya egyre többet veszekszenek. Gyuri a gesztusokból, melyek soha nem hazudnak, mert nem tudnak hazudni, pontosan megértette: ha apa azt ordi ja, hogy "Megint ehetetlen a bableves! " az valójában nem a levesről, hanem róla, az ő béna lábairól szól. Gyuri lassan kihámozta a sok réteg mellébeszélés alól, hogy járásképtelensége az ő szüleinek - rossz. Ez meglepte, nem is értette. Főleg a rossz mérete, rettenetessége ijesztette meg; hogy a szüleinek ez olyan nagy rossz, ami miatt... utálni kezdik egymást!

Gyuri sokszor elhessegette ezt a gondolatot; a világ puzzle eme darabját kerülte a tekintete, amíg lehetett. Az egyre gyakoribb veszekedések, anyu zokogása, apu ajtócsapkodása azonban világossá tette azt, amit jobb lett volna sötétben hagyni: hogy ő, Gyuri más, és ez rossz.

Ráadásul az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy apu szerint Gyuri "rosszaságáról " anyu tehet.

Anyu ilyenkor mindig sírt, s eszébe sem jutott tiltakozni. Talán jobb volt így, mert apu veszekedés közben úgy járkált föl-le a lakásban, mint nagymama büszke, pöffeszkedő kakasa a hátsó udvarban - és az a kakas bizony, ha egy-egy óvatlan tyúk került az útjába, könyörtelenül odacsapott a csőrével.

Eljött végül az a nap is, mikor Gyuri világ puzzlejába bekerült az utolsó darab, és ettől letagadhatatlanul felismerhetővé vált az igazság. Ez is vesze-

kedéssel kezdődött, de most nem esett szó bablevesről, kifizetetlen számlákról, sem a postásról, aki apa szerint .mindig úgy néz" anyára.

Most egyértelműen Gyuriról, az ő tehetetlen, béna lábairól veszekedett apa. Csapkodta az ajtókat, nagyon ordított, le föl kakaskodott, még a széket is a szekrényhez rúgta, mire a váza lebucskázott a földre. Anya meg ült az ágyon, szorította magához Gyurit, és persze rázkódósan sírt. Apa veszekedés közben a fürdőszobába is elkeveredett, ott felkapta a kiürült fogkrémes tubust, és azt rázva-lengetve jött vissza a szobába.

- Hát ez van, ezt pofázom! Arra is képtelen vagy, hogy fogkrémet vegyél, az ürest meg kidobd.! - ordította apu, és a tubust anyuhoz vágta. Vagyis anyut akarta eltalálni vele, de a tubus éles pereme mégis Gyuri szemöldökét vérezte fel. Apa pedig megijedt ettől, s ezért megint üvöltenie kellett. - Még egy egészséges kölyköt sem voltál képes szülni nekem, te korcs!

Gyuri nézte az immár elkészült világ-puzzle-t, s végre értette: két rossz lába őt, magát, de anyut, aput, és minden mást is rosszá tesz. Ettől kezdve a kisfiú gyűlölte önmagát..”

(Részlet: BÖSZÖRMÉNYI GYULA: FIÓKSZAVAK)

Ha érdekesnek találtad, add tovább:
facebook Google+ Twitter