Jelenlegi szövegméret: 100%

Miért pont én?

Szinte biztos, hogy ezt a kérdést minden olyan szülő felteszi magának, akinek fogyatékos gyermeke születik. Általában pedig választ is ad a kérdésre mindenki.

Mi a jó válasz? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia? Vannak rossz válaszok? Hol az igazság?

Lássunk néhány tipikus választ, és azokhoz kapcsolódva néhány viselkedésformát. A kategorizálás nem tudományos igényű, a tapasztalat és a laikus szortírozási hajlam szülte a csoportokat.

A bűnbakkereső

Az ilyen szülő gyermeke fogyatékosságáért általában az orvosokat, de mindenképp egy vagy több személyt okol. Ebből kifolyólag ellenséges érzelmeket táplál, melyeket gyakran ki is fejez azok iránt, akik szerinte a fogyatékosságot okozták. E típuson belül is megkülönböztethetünk reális és irreális bűnbakkereső szülőket. A reális típusba tartozók tudományos magyarázatokat állítanak gyermekük fogyatékossága mögé, például azért lett a gyermek szülés közben bekövetkezett sérülés miatt mozgássérült, mert az orvos nem császározta meg az anyukát, holott ezt kellett volna tennie. Az orvosi magyarázatok még helytállóak is lehetnek, a kisördög nem is itt bújik meg, hanem ott, hogy e szülők hajlamosak ellenséget csinálni és kontárt kiáltani, ha nem is az egész orvostársadalom, de az adott orvos irányában mindenképp. Pereskedhetnek, kártérítést követelhetnek, ha nagyon vehemensek, pedig ettől a gyermek nem lesz egészséges. Az orvos is ember, tévedhet, közbejöhet nem várt komplikáció a legrutinabb műtétnél is. Meg kell próbálni tehát az orvos munkáját reálisan megítélni. Ha az adott orvost mindenki szereti, csak nekünk van róla rossz véleményünk, akkor esetleg érdemes elgondolkodnunk, nem homályosítja-e el a vele kapcsolatos tisztánlátásunkat egy szerencsétlen váratlan külső körülmény okozta esemény.

A bűnbakkereső szülőnek van egy olyan változata is, aki nem tudományos, hanem ezoterikus magyarázatot gyárt gyermeke állapotának kiváltódására, ők az irreális bűnbakkereső szülők. E típus fejében a legkülönbözőbb magyarázatok foroghatnak, kezdve attól, hogy a gyermeket megátkozta valaki, aki egyébként bárki lehet, egy cigányasszony, az apa előző partnere, egészen odáig, hogy a gyermeket megszállta egy másik lélek. A magyarázatok hangulata a félelmetestől a vicces kategóriáig terjedhet attól függően, ki hallja őket.

A bűnbakkeresők harmadik csoportja a bűnbakot saját magában találja meg. Ők úgy gondolják, hogy azzal, hogy valamit tettek vagy elmulasztottak megtenni, okozták végső soron gyermekük állapotát pl. nem táplálkoztak megfelelően a várandósság alatt, nem pihentek eleget, alkalmatlanok a terhesség teljes kihordására stb.

A természetfeletti

A természetfelettiben hívő szülő az irreális bűnbakkeresőhöz hasonlóan a metafizikai magyarázatokat részesíti előnyben, ám az ő esetében ezek a magyarázatok nem hibáztatnak más külső személyeket az esemény bekövetkeztéért, ennélfogva mások számára ártalmatlanok, a kitalálójuk számára azonban nem feltétlen hasznosak, sőt a negatív magyarázatok mind a gyermekkel szemben, mind önmagukkal ellenérzeteket válthatnak ki.

Itt két alcsoportot tudtam elkülöníteni, a pozitív és negatív természetfelettieket.

A negatív természetfelettiek általában Isten büntetéseként élik meg a fogyatékos gyermek születését, és úgy gondolják, hogy egy korábban (vagy korábbi életben) elkövetett bűnük – esetleg a gyermek bűne – okozza a fogyatékosságot. Abortuszt átélt nők körében gyakori, hogy később született fogyatékos gyermekük születését az előző magzat elabortálásának büntetéseként élik meg. Ez az átlagos magyarázat, azonban hallottam én ennél cifrábbakat is. A legérdekesebb tudattartalom számomra az volt, amikor azt hallottam egy szülőtől, hogy az ő gyermekének nincs lelke, és egy másik bolygóról hozták ide űrhajóval az autista kisfiút.

A pozitív természetfeletti hívők magyarázatai az előzőekkel szemben ártalmatlanok, és nem eredményeznek mást, minthogy az azokat valóságnak megélő szülő a föld felett fog járkálni két méterrel. Mellékhatásai ennek is lehetnek, a leesés ugyanis gyakran fájdalmas, amikor is egy reális tény lekényszeríti őket a talajra. Ők a fogyatékos gyermeküket Isten ajándékának tekintik, illetve a gyermeket egy Földre szállt angyalnak, szó szerint, ezzel magukat is valamilyen kiválasztotti státusba emelve. Isten így teszi őket próbára, mint Jóbot stb.

Lehetnek köztük bejegyzett valláshoz tartozók, mint katolikusok, reformátusok, és valláshoz nem tartozók is, de amiben hasonlók az a különféle hitrendszerek mögött meghúzódó magatartásformák. Ugyanakkor tudom, hogy az érintetteknek nagyon nem mindegy, hogy meggyőződésük mögött milyen hitelvek állnak.

A fejlesztés / fejlődéshívő

Ők azok, akik gyermekük fogyatékos voltát ideiglenes jellegűnek gondolják. Úgy hiszik, hogy már nem sok idő, hogy mennyi, erről nem nagyon lehet velük beszélni, és a gyermek egészséges lesz, vagy legalábbis állapota jelentősen javul.

A fejlesztéshívők úgy hiszik, hogy a változás kulcsa a gyermekben rejlik, őt kell megfelelően fejleszteni ahhoz, hogy „meggyógyuljon”. Fejleszteni mindent lehet, láttam én olyan teljesen vak kislányt, kinek szülője hatalmas meggyőződéssel végeztetett gyermekével látásfejlesztő gyakorlatokat, a gyermekét fejlesztések és kezelések garmadájára hordó szülő képe tipikus látvány. Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy minden orvosi kezelés és fejlesztés káros, egyáltalán nem, ezek nagyon fontosak, ám egyrészt a jóból is megárt a sok, másrészt látni kell az egyes fejlesztések és kezelések reális lehetőségeit és határait. Neuralgikus pont a kezelések megválasztásának kérdése is. Nem mindegy, hogy gyermekünket kuruzslóhoz vagy gyógypedagógushoz hordjuk-e fejlesztésre. A fejlesztő szülő előszeretettel választ józan ész megszabta kereteken túli fejlesztéseket és kezeléseket. Akár mennyiségben, akár minőségben.

A fejlődéshívő szülő azzal áltatja magát, hogy a tudomány hamarosan, az időintervallum itt is bizonytalan, eléri azt a fejlettségi szintet, amikor a gyermek betegsége, ami a fogyatékosság oka, gyógyíthatóvá válik, vagy a tudomány segítségével teljes mértékben kiküszöbölhetővé.

A fejlesztő és az ezoterikus szülők metszetében találhatóak a csodaváró szülők, akik szintén ideiglenesnek tartják gyermekük állapotát, ők azonban a tudomány vagy a szakemberek helyett Istenben bíznak.

Nagyon érdekes, hogy ez az átmeneti időszak e szülők tudatában akár évtizedekig is eltarthat, mígnem e gondolkodásforma át nem adja a helyét valami másnak, de tarthat egy életen át is.

Bizonyára léteznek egyéb válaszok is, de mint mondtam, a csoportosítás nem tudományos igényességgel készült.

Ahogy láthattuk, a fenti válaszok nagyon különböznek, abban viszont mind közös, hogy a szülők a legkülönbözőbb magyarázatokat valóságként élik meg. Nekik, bármennyire is hihetetlen a magyarázat, ez a valóság. Az ő valóságuk.

Hogy mindebből származik-e valakinek kára, és hogy mennyi, azt esete válogatja, a válasz azonban az, hogy a fenti valóságképek okozhatnak nem jelentéktelen mellékhatásokat. A bűnbakkeresőre a harag, a düh, az önmarcangolás lehet jellemző, a fenti érzelmek pedig köztudottan nem építő jellegűek. Főleg akkor, ha ezeket gyermekünk betegségének specialistája ellen tápláljuk. Az ezoterikus szülő is haragudhat magára, a gyerekre, de ha még pozitívan is fogja fel helyzetét, akkor meg könnyen érhetik csalódások, mikor arculcsapja a valóság szele, és felrémlik benne, hogy ön és autoagresszív magzata talán mégsem egy angyalka. Az sem egészséges, mikor a fejlesztéshívő minden más– másik testvér, párkapcsolat, barátságok, háztartás –rovására minden erejét, pénzét a fejlesztésekbe, kezelésekbe fekteti kizárólag. Nem is beszélve az egyes terápiák hatásosságának kérdéséről.

Mi hát a helyes válasz a kérdésre, ha van ilyen a fentiek közül?

Fontos egyáltalán a miért megválaszolása ahhoz, hogy feladatunkat, ami a gyermekünk felnevelése, megoldjuk?

Szerintem nem szükséges, annál is inkább, mert jómagam úgy gondolom, hogy erre a kérdésre nincsen válasz. Ha vallásosan szeretnénk megragadni ezt a „nincs választ”, mondhatjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ennyi elég is. Ha materiálisan, akkor ezt hozta a véletlenek összjátéka.

Ahhoz, hogy szeretetben felneveljünk egy gyereket, nem szükséges tudnunk, hogy miért pont mi kaptuk ezt a feladatot. Hozzáteszem, és ez lenne az írásom tanulsága, ezt nem is tudhatjuk meg. Gyárthatunk ugyan hitrendszereket és magyarázatokat, azonban jó, ha tudjuk, hogy ezek valójában nem valós magyarázatok, csak mi kreáljuk őket. Az élet, az ok okozati összefüggések hálózata rendkívül bonyolult, és ténylegesen kifürkészhetetlen, amennyiben minden oknak megvan a maga oka, melyre a történés visszavezethető.

Ne firtassuk hát a miérteket, az okokat, mert ezek a feladat, a helyzet szempontjából teljesen lényegtelenek.

Itt egy gyermek, aki a miénk, és akit legjobb tudásunk szerint fel kell nevelnünk, mindenféle ok és magyarázat nélkül, rajta hát!

Ha érdekesnek találtad, add tovább:
facebook Google+ Twitter