Jelenlegi szövegméret: 100%

Az én történetem

27 évvel ezelőtt, a múlt évezredben kezdődött a történetünk. Akkor még nem volt internet, mobiltelefon. Sőt, telefonálni is csak az utcai fülkékből lehetett. Viszont voltak fiatal szülők, akiknek gyermekeik születtek. Mindegyikük egészséges, okos, aranyos babát várt.

Első gyermekem születését az újdonsült anyukák izgalmával vártam. Megszületett. Időre. Dupla köldökzsinór tekeredéssel, amiről viszont csak azért tudok, mert hallottam, amikor a jegyzőkönyvet diktálta az orvos. Hazaengedtek egy egészséges, 3 kilós kislánnyal. A gyerek kedves volt, aranyos, a nagymamák kedvence, de szerintem valami mégsem stimmelt vele.

Elvittem több orvoshoz, mindenki azt mondta, hogy rémeket látok, ne elégedetlenkedjek. Eljött az a nap, amikor egy szál gyertya égett a tortácskán, s az én kislányom még csak kúszott, azt is féloldalasan. Na, ekkor már az orvosoknak is derengett valami, hátha mégis az én érzéseim az igaziak.

Kedves anyukák!

Ne hagyjátok magatokat, igen, az az igaz, amit ti éreztek! Nagyon fontos a korai fejlesztés! Ma már sokszor halljuk ezt a mondatot. Szerencsére! Mi sajnos ebből eleve kizáródtunk, hiszen az akkori korai fejlesztéssel foglalkozó központba csak 7 hónaposnál kisebb gyermekekkel lehetett bejutni. Erről mi lemaradtunk.

Mi lesz most? Senki, de senki nem mondta meg, hogy mi legyen. Találtunk egy nagyon drága, aranyos doktor nénit, aki komolyan vett minket, s akihez mind a mai napig bátran fordulhatunk, ha gondunk van. Az akkori orvosi protokoll szerinti vizsgálatokat mind megcsinálta, s szurkolt nekünk, hogy biztos meg fogjuk találni azt a helyet, ahol megfelelően tudnak foglalkozni a kislányommal.

Akkoriban a hírek szájról szájra jártak, ismerős ezt mondta, ismeretlen azt. Volt néhány újság, amelyet olvasgatni lehetett. Végül így találtuk meg a gyerek számára legideálisabb helyet, ahol azt mondták, hogy bár az utolsó pillanatban vagyunk, ha komolyan mindent betartunk, megpróbálhatjuk. 3 éves volt a lányom, mire egyedül, segédeszköz nélkül lábra állt. Nagyon hálás vagyok azoknak a szakembereknek, akik ebben a folyamatban segítettek nekünk, meglett az eredménye.

Ők, ma is dolgoznak, azóta komoly, nagy létszámmal dolgozó alapítvánnyá nőtték ki magukat, s a legnagyobb dolog, hogy munkájukkal ma is sok gyermeknek segítenek, s a mai lehetőségeket figyelembe véve szerencsére könnyen megtalálhatók. Minden tiszteletem az övék.

Amikor egy éves volt a leányzó, egy gyógytornász azt jósolta, nem fog soha beszélni, járni. Persze korábban is mondtak sok mindent, nem hagytam annyiban a dolgot. A gyerek szépen, időben elkezdett beszélni. Mivel mozgásában volt elmaradva, óvodába is később került. Egészséges gyerekek közé vittem. Kevés volt még akkor az az óvoda, amelyik integrált foglalkoztatást vállalt.

Általános iskolába is a megfelelő időben kezdett járni. No, ott már voltak gondok a tanító nénivel. Iskolaváltások, majd gimnázium. Érettségi, egyetemi felvételi.

Ma a lányom egyetemi, MA végzettséggel, két nyelvvizsgával rendelkezik, önállóan jár, segédeszköz nélkül. Egyedüli gond, hogy mivel a keze is érintett, nem csak a lábai, így kísérővel tud csak közlekedni.

Valószínűleg, ha előbb megtaláljuk a neki megfelelő kezelési módot, most jobb állapotban lenne. Már írtam, de ezért hangsúlyozom újra, hogy a korai fejlesztés mennyire fontos.

Ma már az orvosok megmondják, hogy milyen lehetőségek vannak, hova vigyük a gyermekeket. Ha véletlenül mégsem, akkor ott van az internet. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ne mondjon le könnyen a gyerek fejlesztéséről. Igen, sok munka, energia, idő, lemondás, de aki komolyan veszi a gyermeknevelést - s remélem ez mindenkire igaz, aki ezeket a sorokat olvassa -, annak ez természetes.

Még egy számomra nagyon fontos tapasztalatról szeretnék írni. Bízom benne, hogy senkit nem bántok meg, senki nem fogja félreérteni!!!

Az én gyermekem egy olyan időszakban született, amikor még szinte tabutéma volt a sérült gyermek. Nehéz volt megtalálni az utunkat. A gyerek értelmes volt, ezért is nem hittek nekem az orvosok mindaddig, amíg már valóban látszódott, hogy gond van.

Küszködéseink során nagyon sok anyukával találkoztam, akik ugyanazt a sorsot húzták ki maguknak, mint én. Viszont nagyon sokan közülük még nehezebbet. Most arra gondolok, hogy a mozgássérült gyermekek jó része sajnos egyéb, általában értelmi sérüléssel is küzd. Igen, a halmozott fogyatékosság sokkal szörnyűbb.

Viszont, ők könnyebben találtak ellátóhelyeket, intézményeket, akik segítettek. Az én gyermekemnek mindig a normál közösségben, a normál követelményekhez igazodva kellett teljesítenie. Ez borzasztó nehéz volt. Mindenhez több időre volt szükség. A környezet toleranciája sem volt mindig megfelelő. Először az érettségi idején kapott egy olyan kedvezményt, hogy az írásbeli feladat helyett is szóban felelhetett. Ezzel a lehetőséggel az egyetemen is élhetett. Ma már az egyetemi felvételin is támogatják a fogyatékkal élőket néhány plusz ponttal. Ez akkor, amikor az én lányom járt, még nem volt.

Végül mégis elvégezte, komoly végzettséget szerzett. Viszont pályakezdőként, fogyatékkal élőként senki nem meri foglalkoztatni. Ezen a téren is úttörő. Csak bízni lehet abban, hogy talán sikerül egyszer, s nem kell kényszervállalkozásba fognia, mert bizony az nagyon nehéz előzetes tapasztalat nélkül.

lányom képe a diplomaátadó ünnepélyen

S még valami! Kedves Anyukák és Apukák! Sorstársaink!

Egy gyermek felneveléséhez mindkét szülő szükséges. A sérült gyermek felneveléséhez meg kell sokszoroznunk önmagunkat! Az összetartás, a közös akarat nagyon fontos mind a szülők, mind a testvérek, nagyszülők részéről egyaránt!!!

Mozgássérült lánykám után még két testvére született, ők egészségesek. A dolgomat az is nehezítette, hogy a legidősebb gyermek a sérült, így a kicsik ellátása is sok nehézséget okozott. Viszont igyekeztem felelősen, céltudatosan nevelni őket. Biztos vagyok benne, hogy ők már nem csak a testvérüket fogják segíteni, hanem más sérült emberekkel is toleránsabbak lesznek.

Sok-sok erőt, kitartást, megértést, s mindehhez jó egészséget kívánok mindannyiunknak!

Egy sokat küzdött, szakmáját feladó, családcentrikus anyuka

Ha érdekesnek találtad, add tovább:
facebook Google+ Twitter