Jelenlegi szövegméret: 100%

Az én történetem

Először is szeretnék bemutatkozni: Koncz Hédi vagyok, három kisgyermek anyukája. Hallássérült vagyok születésemtől fogva. Kisfiam 7 éves lesz áprilisban, szintén hallássérült, kislányaim 4.5 illetve 2 évesek, ép hallásúak. A férjem is ép hallású, a családban nem tudunk más hallássérült rokonról, én vagyok az első. Hallókészüléket viselek, 2010 óta már csak az egyik oldalon, de csak a zajokra való reagálásban segít, a beszédértésben kizárólag a szájról olvasásra támaszkodom (és támaszkodtam egész eddigi életemben).

Édesanyám elbeszélése alapján már viszonylag korán – kb fél éves koromban – észrevette, hogy valami nem stimmel a hallásommal. Orvostól-orvosig járt velem, míg végre a János kórházban elhitték neki, hogy valóban nem hallok. 9 hónapos koromban kaptam meg az első hallókészülékemet, fül mögötti volt, és hosszú éveken keresztül hordott logopédushoz heti két alkalommal. Integráltan jártam óvodába, iskolába, egyetemet végeztem. A családom arra törekedett, hogy fogadjam el magam a másságommal együtt, és hogy a környezetem – tanárok, diákok, család barátai – is fogadják el ezt. Azt mondták – nem a hallássérüléssel kapcsolatban, de ezt nagyon is tudtam erre alkalmazni –, hogy ha elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, elégedett vagyok magammal, akkor ezt – SUGÁRZOM – a környezetem felé, belülről jön a harmónia, amit az emberek észrevesznek, érzékelnek, és ennek megfelelően is viselkednek, sokkal jobban elfogadnak ők is engem, azaz sokkal könnyebben el is tudom fogadtatni magam. Amint ezt a saját bőrömön tapasztaltam, elfogadtam, sőt felvállaltam a másságomat, a siketségemet. Ha valakivel megismerkedtem vagy valaki beszélgetést kezdeményezett velem, rögtön azzal kezdtem, hogy hallássérült vagyok, és megadtam a „használati útmutatást”, azaz szájról olvasok, nem kell hangosabban vagy artikulálva beszélnie, csak arra figyeljen, hogy mindig lássam a száját ha beszél hozzám, és főleg figyelmeztessen, hívja fel a figyelmemet magára – pl egy kézintéssel – MIELŐTT elkezdene beszélni ha éppen nem rá nézek. Ezzel a felvállalással, indítással meglepően jól fel lehet bátorítani az emberek többségét a közeledésre ahelyett, hogy menekülőre fognák. Az érdeklődésük ébred fel a kínos feszengés, esetleg türelmetlenség, netán faképnél hagyás helyett. Úgy nőttem fel, hogy maga a fogyatékosság nem igazán volt téma, vagy ha mégis, nem hangsúlyozottan. Az egyetlen, ami bántott, amikor általános iskolás koromban édesanyám azt mondta nekem: kitűnőnek kell lennem ahhoz, hogy integráltan tanulhassak végig. Ezt nem tudtam elfogadni, nem láttam be, miért ne lehetnék mondjuk közepes tanuló. Érett fejjel egy későbbi beszélgetés során derült ki számomra, hogy akkoriban kemény feltételekkel engedték az integrálásomat: csak akkor maradhatok az iskolában, ha minden egyes tanár vállal engem az osztályban. A környezet hozzáállása rengeteget számít a fogyatékosság elfogadásában mind a fogyatékos mind annak családja szempontjából.

Mikor várandós lettem a fiammal, megfordult ugyan a fejemben, hogy talán örökli a hallássérülésemet, de sosem gondoltam erre úgy, mint komoly eshetőségre. Így derült égből villámcsapásként ért a hír fiam egynapos korában: mindkét fülére „süket”. Megalázó volt egyrészt az, hogy a gyermekorvos a váróteremben látogatási időben (teli volt a terem kismamákkal és látogatóikkal) közölte ezt velem jó hangosan, másrészt az, hogy a „süket” kifejezést használta (tudjuk, hogy mi siketek nem szeretjük ezt a szóhasználatot). Ráadásul, mikor először hozták ki nekem Marcit, „jelentették”, hogy minden rendben vele. Elkezdtem örülni, hogy akkor ezek szerint a hallásával is minden ok, akkor kaptak észbe, hogy ezt a vizsgálatot nem ártana megcsinálni. Egy hónap kellett, mire ezt teljes mértékben feldolgoztam, ebben sokat segített az, hogy a férjem sokkal jobban elfogadta ezt a tényt, és az is, hogy én magam is hallássérült vagyok, így azt éreztem, hogy ha valamiben, hát ebben biztosan tudok neki segíteni, jó mintát adni.

Kb. két hetes korában újra megmérték a hallását, majd javasolták a BERA vizsgalatot későbbi időpontban. 5 hónaposan voltunk a Bethesda kórházban, ahol a BERA 80 dB-ig semmi értéket nem mutatott ki (ennél többet meg nem tud mérni). Ekkor kezdtünk el bolyongani az egészségügyben konkrét mérés és hallókészülék után. Végül a „véletlennek” köszönhetően találkoztunk egy apukával – , akinek szintén hallássérült kisfia született –, az Ő javaslatára vettük fel a kapcsolatot a Miskolci kórházzal, illetve az ASSR vizsgálat után az Audiorex Kft hallókészülék forgalmazó céggel. Az ASSR vizsgálatra – ami 120 dB-ig képes mérni – Marci 9 hónapos korában került sor Miskolcon, ahol 115 dB-es értékeket mutattak ki mindkét oldalon. CI-t javasoltak, én ebbe nem mentem bele – először hallókészülékkel szerettem volna próbálkozni. Ennek alapján meg is kapta első – és egyben „végleges” – hallókáját 2008. januárjában. Az első pillanattól fogva elfogadta a készüléket, reagált a hangokra, kb. 16 hónaposan elkezdtek jönni az első szavai – természetesen beszédhibásan –, majd egyre szebben, érthetőbben beszélt. 9 hónapos kora óta foglalkozik vele szurdopedagógus, nagycsoportos óvodásként kapott logopédiai fejlesztést is egy évig. Egyszer próbáltunk másfajta készüléket, de végül maradtunk a jól bevált Siemens Artis 2SP-nél.

2013. szeptemberében - 6.5 évesen – megkezdte iskolai tanulmányait a körzetis többségi iskolában. Kisebb problémák előfordultak/fordulnak, de összességében elmondhatom: Marci nagyszerűen helyt áll, ügyesen beilleszkedett, remélem ez a jövőben csak még szebb és jobb lesz. Jelenlegi hallásállapota jó ideje változatlan, készülék nélkül 95 dB mindkét oldalon, készülékkel 40-50 dB a halláscsökkenése.

Budapest, 2014. 03. 20.

-

Mindig jusson idő...
NEVETNI, mert ez a lélek legszebb zenéje,
OLVASNI, mert ez a bölcsesség alapköve,
DOLGOZNI, mert ez a siker ára,
JÁTSZANI, mert ez az örök ifjúság titka,
SZERETETET ADNI, mert gyógyítja az embert,
azt is aki adja és azt is aki kapja,
egy pillanatnyi MOSOLYRA,
mert ez az arc legszebb ékszere,
néhány kedves szóra,
mert ezzel egymás számára
könnyebbé tehetjük az életet.

Ha érdekesnek találtad, add tovább:
facebook Google+ Twitter